India (Himachal Pradesh) 2.rész – Mintha nem is Indiában lennénk

posted in: Ázsia, India | 0

Elértünk Himachal Pradeshbe és úgy éreztük magunkat, mintha egy új országba kerültünk volna. Elképesztő tájakon tekertünk és hihetetlenül élveztük mikor megpillantottuk az első vadon élő majmokat. Rengeteg makákó űldögélt az út mellett, a közvetlen közelünkben. Pont mint otthon a verebek. Meglepetésünkre az emberek is kedvesebbek lettek. Először fordult elő velünk, hogy egy motoros beszélgetni állt meg mellettünk, nem szelfizni.

 

 

Első úticélunknak a Dalai Láma lakhelyét, Dharamshalát választottuk. A felfelé vezető út az egyik kedvencünk volt. A forgalmas utak után megkönnyebbülés volt egy ilyen békés helyen lenni, színes madarak és tibeti szerzetesek között. Ki akartuk élvezni ezt a környezetet, úgyhogy korán letáboroztunk egy félreeső helyen, közel az úthoz. Csodás panoráma nyílt a távoli hegyekre, azt hiszem itt pillantottuk meg először a havas hegycsúcsokat. Este már kevésbé éreztük magunkat a nyugalom szigetén, mert sokáig hallottuk a faluban szóló zenét, de ez még így is egy nagyon szuper hely volt az éjszakázásra. Reggel úgyis esett az eső, ami alkalmat adott még egy kis extra lustálkodásra.

 

 

Dharamshalában nagyon király szállást találtunk. Most az egyszer nem a legolcsóbb szobát választottuk, megért 100 rupit, hogy az alagsor helyett inkább egy ablakos, emeleti szobában legyünk. Így ki tudtunk ülni a tetőteraszra nézni a majmokat. Nagyon szórakoztatott minket ahogy a szomszédos épületek tetőin rohangáltak! A kedvencem az volt, mikor kimentünk vacsoráért és az egyikük a piacon lenyúlt a tetőről és ellopott egy zöldséget.

 

 

Másnap vadregényes úton sétáltunk fel McLeod Ganjba – a hegyi város keskeny, labirintusos utcáin és kitaposott ösvényein. Ez a városrész a “kis Tibet”, ide menekült a Dalai Láma és még sok tibeti a kínai elnyomás miatt. A buddhista templomban az tetszett nekünk legjobban, hogy nem vágták ki a fákat, amik “útban voltak”, hanem meghagyták őket és az épület részei lettek. Megtaláltuk a világon a legjobban elhelyezett kávézót, ahol az erdőre, Dharamshalára és a környező hegyekre nézve teáztunk egyet. Innen továbbmentünk a Bhagsu vízesésig – szép, de túl sokan voltak ott. Egy kicsit még sétáltunk egy hegyi ösvényen, hogy nyugisabb helyre kerüljünk. Ott már csak egy-két emberrel és pár kecskével futottunk össze. Visszafelé másik úton mentünk és teljesen véletlenül megtaláltuk a hippi negyedet, ahol csak turisták laknak, akik ide vonulnak el jógázni, meditálni meg ilyesmi.

 

 

Két nap után továbbindultunk ebből a különleges hegyi városkából. Ádámnak kicsit fájt a lába, úgyhogy nem mentünk sokat. Kivételesen jó csatornák voltak a tévén, úgyhogy filmeket nézve lazítottunk. Közben ettük a chow meint, amit a kis fazekunkba csomagoltattuk el, hogy kényelmesen a tévé előtt ülve tudjuk elfogyasztani. Néha ilyen is kell.

 

Innen lefelé mentünk tovább, változatlanul szép helyeken. Ez a környék nem olyan zsúfolt, még déli pihenőt is tudtunk tartani úgy, hogy közben nem zavart meg minket senki. Útközben néha követtek kutyák, de nem bántottak minket. Elég sok Indiában is a kóbor kutya, de jámborabbak, mint a tehenek. Nap végére Mandiig jutottunk, egy kicsit még elmentünk sétálni miután lecuccoltunk egy olcsó hotelben. Benéztünk egy hindu templomba, ahol az emberek megkongattak egy harangot, aztán sorba álltak (valahogy itt sikerült nekik, a boltban bezzeg nem megy a sorban állás) és kaptak valami kis kaját. A cipőket valamiért nagyon nem szeretik, mert nem volt elég, hogy levettük őket, volt aki azon is problémázott, hogy a kezünkben voltak és nem hagytuk kint őket. Úgyhogy nem is maradtunk, mentünk inkább vegaburgerezni. Nem hiányzik amúgy a hús, nagyon könnyű úgy meglenni nélküle, hogy nincs semmiféle kísértés.

 

 

A Beas folyó mentén gurultunk tovább. Nekem nagyon bejött ez a rész a folyóval és a túlparton a dzsungellel. Sajnos volt útközben pár rész ahol a sziklafal rácsúszott az útra, de járható volt minden. Augusztusban elég nagy esőzések voltak itt, gondolom azok okozták a földcsuszamlást. Egy alagút is volt az utunkban, de nagy megkönnyebbülésemre sikerült kikerülnünk a víz túlpartján.

 

 

A Beastól elkanyarodtunk, de továbbra is folyóparton bicikliztünk, a Parvati völgyében. Jó kis keskeny hegyi út, mellette szakadék. Két autó alig fér el egymás mellett, de korlát nincs. Itt is tudtunk sátrazni egyet. Nem a szakadék felőli oldalon, hanem a domboldalban egy lerombolt Shiva szentély mellett. A két tehén, akik ott pihentek hamar megunták a társaságunkat és leléptek. Tüzet raktunk, hogy megfőzzük az Ománból megmaradt tésztánkat – ez volt az első és utolsó alkalom, hogy Indiában főztünk. Kicsit meglepődtünk, mikor odajött egy néni, leült, nem tudtuk mire várt. Aztán telefonálni próbált, utána füttyentett és nemsokára lejött egy kecskenyáj a hegyről. Jött velük a pásztor is, a kabátjába bújtatott kecskegidákkal.

 

 

Elértünk Kasolig, ami önmagában semmi extra, de legtöbben innen indulnak túrázni, szóval ez itt a központ. Első nap sétáltunk egy patak mentén, de nem mentünk messzire. Másnap otthagytuk a bringákat és sátorral, meleg ruhával és hideg élelemmel megpakolva elmentünk kirándulni fel a hegyre, Rasolba. A faluba csak gyalog lehet felmenni, eléggé elzárt hely. A nehezebb dolgokat, mint a cement drótkötélen vontatják fel, de az ilyesmin kívül mindent gyalog kell felcipelniük az ottlakóknak.

 

 

Tetszettek útközben a vízesések és patakok és persze szép volt a kilátás Rasolból. De elszomorított, hogy még egy ilyen kevesek által használt ösvény is tele volt szeméttel. Ahogy felértünk nem találtuk a helyünket. Furcsa, hogy az ittlakók ennyire messze költöznek az emberektől, ilyen elérhetetlen helyre, viszont egymáshoz nagyon-nagyon közel. Egy pici falura számítottunk, kevés házzal, ehhez képest vagy ezren laknak fönt és elég zsúfolt az egész. Szóval továbbmentünk fölfelé, hogy találjunk egy helyet, ahová legalább le lehet ülni. Aztán meg már úgy voltunk vele, hogy ha idáig eljöttünk, felmegyünk a hegy tetejére, már nem volt messze. Az sem tántorított el, hogy egy tehén megpróbált lelökni minket a szűk ösvényről. A hegytetőn mindenhol vadkender nő, néhol 3 méter magasra. Az emberek körbeülnek és együtt dörgölik a növényeket, hogy charast (hasist) készítsenek belőle. Itt mindenki ebből él meg.

 

 

A faluban volt pár szálláshely, de ha már felcipeltük a sátrat, aludtunk abban, egy olyan helyen ahol alig fért el a méretes, háromszemélyes sátrunk. Nagyon hideg volt és féltünk, hogy az eső is elered, de pár cseppel megúsztuk. Napfelkelte után még úgyis tudtunk pihenni, mert aznap már csak a lefele út várt ránk. Szerencsénk volt, mert pont azután kezdett el esni az eső miután már visszaértünk Kasolba a lepukkant kis szobánkba. Az egész Indiában töltött idő alatt kedvezett nekünk az időjárás, ritkán esett az eső vagy fújt a szél és sosem olyankor, mikor gondot okozott volna.

 

 

Kasolból tovább bicikliztünk a Parvati völgyben, át a meleg vízű forrásáról nevezetes Manikaranon, egészen az aszfaltút legvégéig, Toshig. Ezt az útvonalat se biciklitúrázóknak találták ki, jó kis szerpentin van a végén. Kíváncsi vagyok feltekert-e már oda bárki. Pláne így megpakolva, mint mi. Épeszű ember autóval megy Toshig, de a faluba már nekik is gyalog kell bejönniük, mert nincs tovább út, csak keskeny ösvények, amikről gyakran nem tudtuk eldönteni, hogy rendes utcák vagy házakba vezetnek. Sok a vendégház és a turista, majdnem mind indiai. Ritkán láttunk fehér embereket a környéken, akkor is leginkább ugyanazt a 4-5 embert újra és újra. A helyieket pedig általában cipekedés közben lehet látni, mindig van a hátukon 10-20 kiló.

 

 

A túrázás kedvéért ismét megszabadultunk egy napra a járművektől. Kalandos úton jutottunk el a 2960 méter magasan fekvő Kheergangáig. A hely a hinduk számára szent, úgy tartják, Shiva 3000 évig meditált itt. Útközben több vízesésen is átkeltünk, néha kutyák mutatták az utat és a távolból újfajta, fehérfejű majmokat is láttunk – később megtudtuk, ezek a langurok. Előző nap láttuk, hogy teherautóval szállítják ide az indiai turistákat, azért mégis meglepetésként ért, mennyien kirándultak rajtunk kívül ezen az ösvényen. Kicsit zavaró is volt, mert sokan közülük hangosan zenét hallgatva sétálnak, mintha pánikrohamot kapnának egy kis csöndtől. Kheergangához érve megpillantottuk, honnan jött ez a sok ember – az egész domboldal tele volt több száz sátorral. Néhány éve még biztosan tök nyugodt hely lehetett, de ide is ki kellett találni valami bizniszt, itt a sátrak bérbeadása a menő.

 

 

De túlmásztunk a sátrakon és élveztük, hogy majdnem 3000 méter magasra jutottunk, aztán megfürödtünk a forró forrásvízben. A női medencében senki sem volt, tökéletes nyugalom, párc perc fürdőzés teljesen ellazított és feltöltött energiával. Visszafelé a völgy másik oldalán, a könnyebb, jobban kiépített úton mentünk. Ennek is megvolt a maga szépsége, alacsonyabban voltunk, közelebb a vadvízű Parvatihoz, át is keltünk rajta. Láttuk a túloldalon a vízeséseket, amiken odafelé átkeltünk és néhány erdei tehénnel is találkoztunk. Este értünk vissza a faluba. Vacsorára momót ettünk, ami a legeslegcsípősebb volt az összes csípős indiai kaja között. Már elég jól hozzászoktam a csípősséghez, pedig sose szerettem, de ezt inkább átpasszoltam Ádámnak. A tulaj a végén megkérdezte hogy ízlett, mire könnyezve válaszoltam neki, hogy elég jó csípős lett. Tosh nagyon megtetszett nekünk, úgyhogy maradtunk még egy napot. Annak ellenére is, hogy éjszaka olyan hideg volt a szobában, hogy mindkettőnknek be kellett férkőznie a négy pléd alá, amit kaptunk. Ezen a napon már csak egy rövidet sétáltunk, többet pihentünk. Jó döntés volt, hogy maradtunk, délután úgyis esett az eső.

 

 

Toshból visszafordultunk, mivel nincs tovább betonút. Útközben egy néninél ebédeltünk, akinél már odafelé is dupla adagot ettünk. Mikor elindultunk tőle, Ádámnak leeresztett a kereke, úgyhogy beiktattunk egy gumicserét, aztán gurultunk lefelé a völgyben. Még egy túrát terveztünk be egy másik elszigetelt hegyi faluba, Malanába. Megszálltunk a legközelebbi, de még így is távoli vendégházban és másnap korán reggel indultunk. Jó darabig aszfalt úton mentünk, de alig járt arra autó, úgyhogy nem volt rossz. Azért nem láttunk szinte egy autót sem, mert egy földcsuszamlás teljesen eltorlaszolta az utat, egy ponton csak gyalog lehetett átmenni. Utána kezdődött az izgalmasabb rész, a Malana Lépcső. Olyan meredek hegyoldalon mentünk fel a faluig, hogy azt már inkább nevezném hegymászásnak, mint kirándulásnak. A letöltött térképünk ezt az egy utat mutatta a faluba, de fönt kiderült, hogy van egy hosszabb, kevésbé meredek út is, visszafelé azon mentünk.

 

 

Malana lakói Nagy Sándor hadseregének leszármazottjainak tartják magukat, kicsit bogarasak. A kívülállók nem léphetnek be a boltokba és nem érinthetik meg a helyieket. Ha vásárolsz valamit, a földre rakják le és neked is a földre kell raknod a pénzt, nehogy egymáshoz érjen a kezetek. Itt is mindenki a hasisból él, az itt készülő Malana Creamet állítólag elég borsos áron árulják Amszterdamban. Itt azért nem olyan húzós, a kultúra kedvéért vettünk belőle egy kicsit. Malanába is csak gyalog lehet feljutni és sokkal több ház van fönt, sokkal zsúfoltabban, mint amire számítottunk. Különös atmoszférája van a helynek az ősrégi épületekkel, olyan emberek között, akik ennyire felsőbbrendűnek tartják magukat. Itt töltöttünk pár órát, aztán elindultunk vissza, hogy estére visszaérjünk a vendégházba. Pedig vittük a sátrat, de sehol nem volt egy sátornyi eldugott, vízszintes terület, úgyhogy a rasoli esetből tanulva, nem ragaszkodtunk a használatához.

 

 

A malanai kiruccanás után csak egy kérdés maradt bennünk: hogy a fenébe került ide ez a bicikli????