India 1.rész – Itt minden bonyolultabb

posted in: Ázsia, India | 0

Egy hideg és kényelmetlen repülőúttal megérkeztünk Delhibe. Az indiai város pont olyan volt, mint vártuk: zsúfolt, büdös és koszos. Pontosítok: nagyon zsúfolt, nagyon-nagyon büdös és nagyon-nagyon-nagyon koszos. Ha az elmúlt négy hónapban nem edződök meg, valószínűleg sírva fakadtam volna Delhi forgalmába bekerülve. Így is sokkoló volt, de hozzá tudtunk szokni a káoszhoz és egy idő után már élveztük is az őrült közlekedést. Kivéve a folyamatos dudálást, az szörnyű volt. A bicikliről leszállva sem akadt egy csöndes, nyugodt pillanatunk – próbáltunk megebédelni egy parkban, de folyamatosan árusok és koldusok zavartak meg.

Az első napok egy új országban a legtöbbször nehezek, Indiával is megszenvedtünk. Jópár ATM-et végigpróbáltunk mire készpénzhez jutottunk, addig egy palack vizet se tudtunk venni, amitől nagyon kivoltunk. A csapvízzel meg se próbálkoztunk, még szűrve se, mert rengetegen kapnak tőle hasmenést, ami akár halálos kimenetelű is lehet. Pedig néha láttunk profi szűrőket az ivókutaknál, de általában csak dísznek voltak ott, nem voltak csatlakoztatva a kúthoz. Indiában sokkal jobban figyeltünk rá, mit eszünk, mit iszunk, mint eddig bárhol és minden étkezés előtt folyékony kézfertőtlenítőt használtunk.

Kinéztünk Delhiben egy hostelt, de nem volt ott, ahol lennie kellett volna. A környéken láttunk még szállásokat, de visszataszító volt az egész turistaövezet és úgy tűnt, a bicikliket se tudnánk bevinni az emeleti szobákba. Eléggé elszomorító helyzetben voltunk, de azon már csak nevetni tudtunk, mikor konkrétan egy szemétdomb és egy halom tehénszar között egy családi luxus lakosztályt próbáltak meg ránk sózni borsos áron, mert a többi szoba állítólag foglalt volt. Később egy másik városrészben találtunk szállást, már lejjebb adtunk az igényeinkből, örültünk, hogy be tudtuk vinni a bicajokat a szobába, még úgyis, hogy fel kellett őket cipelni a lépcsőn. A keresgélés közben legalább megismertük Delhi látványosságait: a nyomornegyedeket, a teheneket, a lábatlan koldusokat, az utcai csirkeboncolást… Fotót nem csináltunk ezekről a nevezetességekről, mert azzal is növeltük volna a Delhiben töltendő másodpercek számát. Egyedül ezt az embert fényképeztük le, mert nagyon erősködött, hogy örökítsük meg őt.

 

 

Még el akartunk intézni pár dolgot Delhiben, de nem bírtunk tovább ottmaradni, másnap kimenekültünk és elindultunk észak felé. Minél messzebb kerültünk a várostól annál jobban éreztük magunkat. A forgalommal szembe közlekedő autók, motorok és tuktukok lassacskán megszokottá váltak. Egy darabig még kellemes zöldövezetben is tekertünk, erre nem számítottunk Delhi közelében. Délutánra visszatértünk a főútra, ami tele volt vendéglátó helyekkel. Többen is érdeklődtünk, alkudoztunk, de 1200 rúpia alá nem mentek sehol (1 rúpia=kb.4 Ft). Reméltük, később ennél olcsóbbak lesznek a szobák, mert itt sátrazásra nincs sok esély, túl sok az ember, mindenhol van valaki.

 

 

A következő nap is ugyanazon az úton mentünk tovább. Az embertömeg miatt nem nagyon tudtunk megállni, csak a kajáldákban lehetett pihenni. Időnként láttunk érdekes dolgokat, például ahogy egy néni puszta kézzel segített világra egy tehénkakit, de a legérdekesebbek mégiscsak mi voltunk a környéken. Legalábbis erre utalt az, hogy kivétel nélkül mindenki megbámult minket, hosszasan, némelyek tátott szájjal. A térképünkön volt egy hostel, azt céloztuk be, de persze kiderült, hogy Indiában a kollégiumokat hívják így, mi nem szállhattunk meg ott. Ezen a részen alig voltak szállodák az út mentén, úgyhogy jó messzire kellett még mennünk mire taltunk egyet.

 

 

Eleinte nem csak szállásra, hanem evésre is sokat költöttünk. Sehol nem találtunk a kempingfőzőnkhöz való alkoholt, szóval nem tudtunk főzőcskézni. Hideg kaját se nagyon tudtunk szerezni, mert három nap alatt egyetlen élelmiszerboltot láttunk, még Delhiben. Napokba telt rájönnünk, hogy a gyanús kinézetű bódékból tudunk vásárolni kekszet, csokit, chipset és ha szerencsénk van, akár még kenyeret is. Párszor megjártuk, kaptunk szottyadt csokit és penészes kenyeret, de idővel belejöttünk az indiai bevásárlásba és nagyon odafigyeltünk a lejárati időre és arra, hogy mikor próbálnak ránk sózni bontott palackozott vizet. Előtte dhabákban ettünk, így hívják a vendéglőket, amik közül néhányban szobát is lehet kivenni. Áttértünk a vegetáriánus étrendre – egyrészt azért, mert a hinduk nem esznek húst és ezért kevés helyen árulnak húsételeket, másrészt azért, mert az indiai “jó lesz az úgy” mentalitással tárolt és elkészített húsokat biztonságosabbnak tartottuk mellőzni. Egy idő után azt is megtanultuk, mit rendeljünk a dhabákban, hogy ne kelljen egy vagyont otthagynunk. Ahelyett, hogy rábökünk random ételekre az étlapon, thalit kell kérnünk. Ez lencséből, egy vagy kétféle zöldségkeverékből és rizsből és/vagy chapati kenyérből áll. Nem mi választjuk ki, hogy konkrétan milyen lesz a zöldség, hanem adnak amit akarnak. Ami nekünk teljesen megfelel, mert az íze úgyis minden ételüknek hasonló: csípős. Ebből 60-100 rupi szokott lenni egy adag és általában jól lakunk vele. Jóval később jöttünk rá, hogy jobb helyeken nagyon szívesen szednek még többet, ha kérünk és nem igazán számolnak fel érte extrát. Egy kicsit több időbe telt mire összeszedtük a bátorságunkat ahhoz, hogy utcai árusoknál együnk. Náluk is olcsón jól lehet lakni finom gyorskajákkal mint a vega burger, momo és chow mein.

 

 

Visszatérve a sík terepen tekerős napjainkhoz: elértünk egy Decathlonig. Vettünk egy biciklis kompjútert, mert mióta leszálltunk a repülőről nem mőködött a régi; Ádámnak szandált és matracot, mert a régiek elszakadtak és szegény már jó ideje a földön fekszik mikor sátrazunk; és egy-egy csősálat, ami véd a szmogtól és a bűztől. Bevásárlás után megálltunk egy hotelnél, amit 2000-ről 1000-re lealkudtunk. Ez volt az eddigi egyetlen wifis szállásunk. Este megpróbáltunk sétálni Zirakpurban, de nehéz az indiai gyalogos élete, zebra, felüljáró és közvilágítás nélkül egész estét betöltő program átkelni a kétszer három sávos, forgalmas főúton. A járdát sem találták még fel. Találtunk egy jó kis piacot, azon kívül csak ruhaboltok és túlárazott éttermek voltak a környéken.

 

 

Reggel rájöttünk, hogy a régi sebességmérő mégis működik, úgyhogy az újat visszavittük a boltba. Megkönnyítettük volna a saját dolgunkat, ha az új matracot is kipróbáljuk, de sajnos azt már csak este, 35 km-rel odébb vettük észre, hogy gyári hibás… A napot egy hatalmas, szögletes alaprajzú városban, Chandigarban töltöttük, ahol természetesen semmi sem ott volt, ahol a térkép jelölte. India újra bizonyította, mennyire bonyolulttá lehet tenni teljesen egyszerű dolgokat. Mivel a készpénzfelvétel csak egyfajta automatából lehetséges és abból is csak tízezer rúpiát lehet felvenni havonta kétszer, megpróbálkoztunk a pénzváltással. A bankok mind elküldtek, de hosszas keresgélés után találtunk valamiféle eldugott, emeleti irodát, ami valutaváltással is foglalkozik. Kínkeservesen lassan intézték el a máshol egy percet igénybe vevő műveletet, pedig egyszerre hárman is drukkoltak a nyomtatónak, hogy adja már ki a papírt. Délután viszont végre csendesebb útra kanyarodtunk. Nem mondom, hogy ott nem dudált minden autó, de legalább kevesebb volt belőlük. Még egy tökéletes sátorhelyet is találtunk az út mellett. Én maradtam másnap a sátorban, Ádám visszament a Decathlonba, hogy visszakapja a pénzt a selejtes matracért. Sikerült neki, de bosszantó volt, hogy 70 km-t kellett pluszban letekernie emiatt. Matraca pedig továbbra sincs.

 

 

Innentől már mérsékeltebb forgalmú utakon jártunk és elkezdtünk lassan emelkedni. Szemét még itt is rengeteg volt. Egyszer megkérdeztem egy boltost, hogy hova dobjam az üres flakont, mire mutatta, hogy dobjam csak le a földre az utcán. Indiában ez teljesen természetes. A szállások egyszerűbbé és olcsóbbá váltak. Átlagban 600 rupit fizettünk a felszínesen takarított szobákért, amikben általában volt saját wc és zuhanyzó, ventillátor és tévé. Néhol még angol nyelvű adók is bejöttek. Ahol nem, ott ismerkedtünk az indiai kultúrával. A fürdőszobákban szinte mindig angol wc van, bár néhol olyan az ülőke, amire rá is lehet guggolni. A zuhanyfej ritkább; gyakoribb, hogy egy nagy vödröt kell megtölteni vízzel és egy kisebb műanyag csészével öntheted magadra a vizet. A nagy vödröknek örültünk, mert a ruhák mosását is megkönnyítették. Ezen kívül még egy sámli is szokott bent lenni, azon ülve lehet mosakodni.

 

 

Aztán végre átértünk Punjab tartományból India legszebb részére, Himachal Pradeshbe: minden csupa zöld lett és igazi majmok mászkáltak az út mellett…