India 3.rész – Visszatérés a káoszba

posted in: Ázsia, India | 0

A sok hegyi menet és kirándulás már kezdett lefárasztani minket, így elindultunk lefelé a Parvati völgyből. Egy teljes napot gurultunk lefelé, aztán még meredekebb hegyek kerültek az utunkba.
50 km-t ugyanazon az útvonalon kellett megtennünk, mint amin fölfelé mentünk. Eredetileg tovább is ugyanarra akartunk menni, de találtam a térképen egy másik utat, aminek az emelkedését nem néztem meg alaposan. Az első nap tök jó volt, útközben láttunk dobosokat meg valami szobrot cipelő embereket. Még sátrazni is tudtunk zavartalanul.
 


 
Utána viszont újra jöttek az emelkedők. Lassan haladtunk a meredek utakon, ahol a teherautók az arcunkba fújták a port. A fáradtságra még rátett egy lapáttal, hogy egy részeg öreg jött velünk szembe, aki minden ok nélkül jól hátbavágott. Ennyi elég volt erre a napra, korán megálltunk egy vendégháznál, amiben volt meleg víz és tévé. Bevackoltuk magunkat egy fazék chow meinnel. Már jópár napja nem volt részünk ilyen luxusban – a Parvati völgyben olcsó szállásokat választottunk, amik gyakorlatilag egy ágyat jelentettek egy szobában, kinti wc-vel.
 

 
Másnap rájöttem miért nem erre terveztük az utat eredetileg. A nap 10 km felfelé tekeréssel kezdődött, aztán elértünk a meredek részhez. Onnan már csak tolni tudtuk a bicikliket, további komoly 5 km-t. De legalább új úton jártunk. Új tájakon, új állatokkal – életemben először láttam keselyűt – és új ízekkel – a thalinkban volt egy helyi zöldség, ami kaktuszra hasonlított, de nem szúrtak a tüskéi. Egy olyan helyen ettünk, ahol szerintem még nem járt idén vendég, majdnem egy órába telt mire megfőzték az ebédünket. Szeretünk kevésbé forgalmas helyeket választani, de ez már túlzás volt. Az éjszakai szállásunk viszont nagyon tetszett mindkettőnknek. Olcsó és egyszerű volt, de nagyon hangulatos.
 

 
Már csak 7 km-t kellett gyalogolnunk fölfelé 30 kilót tolva magunk mellett és fel is értünk a hegy tetejére. Hasmenés és szembeszél nélkül könnyebb volt, mint az örmény hágók. Jalori pass – 3132 méter, ez új rekord! Indul innen egy tóhoz vezető ösvény. 5 km az egész, nem is nagyon emelkedős, úgyhogy gondoltam ennyi sétát megér, hogy megnézzünk egy gyönyörű, kék tengerszemet a magas hegyek között, de nem egészen az fogadott minket, amire vártunk. Egy esővízgyűjtő tóhoz sétáltunk el. Amúgy szép volt a környék és az erdő meglepően hasonlított egy magyarországi erdőre, de én csalódtam a tó láttán. A séta idejére egy kempingben hagytuk a bringákat. Kicsit féltettük őket, de érintetlenül vártak mire visszaérkeztünk.

 


 
Na de végre elkezdődött a gurulás! Fékkoptató, kanyargós lejtő következett. Az egyik földcsuszamlásnál egy folyó folyt keresztül az úton, muszáj volt összevizeznünk a lábunkat, hogy átkeljünk rajta. Zsinórban három éjszaka tudtunk sátorban aludni. Az első éjszaka még magasan voltunk, úgyhogy minden ruhánkat felvettük, hogy ne fázzunk, én még kendőket is tekertem a lábam köré. Aztán már olyan alacsonyra értünk, hogy nem voltak ilyen problémáink.
Sok száz méterrel alacsonyabban még mindig gyönyörű volt a himachali táj. Egy hegyoldalba vájt mellékúton mentünk, a Sutlej folyó mentén. Azt nem tudom, hogy ez volt-e a legszebb útszakasz, de a legbékésebb biztosan. Autó csak ritkán haladt el mellettünk, a forgalom nagyrészét az iskolába sétáló gyerekek jelentették. Páran közülük a folyó túlpartjáról jöttek át, de nem hídon, hanem a két part között kifeszített kötélen vontatott kosárban. Egyik este a folyópart közelében sátraztunk, ahová megérte egy hosszú lépcsőn le- és másnap reggel felvinni a bicajokat, mert lapos és embermentes területen pihenhettünk. A második éjszaka nem találtunk ennyire idilli helyet, úgyhogy az út alatti kisz9gellésen telepedtünk le, ahol épphogy csak elfértünk. Végül ez se volt rossz. Különben is megfogtak volna a bokrok, ha gurulni kezdtünk volna a szakadékba, úgyhogy nem volt ok aggodalomra.
 


 
Volt még egy utolsó emelkedő mielőtt elértük Himachal Pradesh fővárosát, Shimlát. Nagyon előkelőnek tűnt a környék, amin áthaladtunk, nagy házakkal és drága hotelekkel, de az energiát adó thalit szerencsére olcsón kaptuk. Shimla központjához közel találtunk egy korrekt szállást, ahol a tulaj figyelmeztetett, hogy ne hagyjuk nyitva az ablakot, ha kimegyünk, mert bejönnek a majmok. Pont az ilyen majmos helyeket szeretjük! Szóval bezártuk az ablakot és sétálni indultunk. A főutca teljesen európai kinézetű: germán házak, hatalmas főtér, csomó márkás bolt és egy katolikus templom. Meg sok-sok makákó és még több indiai turista. Egy utcával lejjebb viszont már más a helyzet: a szűk kisutcában az Indiában szokásos üzlethelyiségek és házak közt lehet járkálni. Mi inkább itt vettünk enni, végre egy igazi kínai szakács főzte nekünk a chow meint akivel hosszasan elbeszélgettünk az utazásairól.
 


 
Reggel egész könnyen sikerült pénzt kivennünk, aztán még néztük kicsit a majmócákat az erkélyről mielőtt továbbindultunk volna. Újra két teljes napon át lefelé gurultunk, ahol jó volt az aszfalt ott száguldottunk. Csomóan integettek nekünk útközben, Indiában ez újdonság volt. Minél lejjebb értünk, annál sűrűbben lakott területekre jutottunk. A következő nagyobb, útbaeső város Nahan volt. Meglepett a városba érve a Jézus szobor és a keresztény iskola, de ez még csak a kezdet. Az olcsó hotelünkbe letelepedve egyszercsak ismerős hangot hallottunk. Az Allahu Akbart énekelte igencsak életunt hangon egy imám, nagyon közelről. Mikor kimentünk vacsiért megláttuk a mecsetet, épp a hotellel szemben. Még jó, hogy este lenyomott még két dalolászást, éjszaka és hajnalban legalább nem ébresztett fel minket. A sarokban levő lyukat elegánsan lefedő újságpapír recsegése viszont igen.
 

 
Nahan volt az utolsó Himachal pradeshi állomásunk, másnap leértünk a síkságra, Uttar Pradeshbe. Úgyis mondhatjuk, visszatértünk Indiába. Elviselhetetlen zaj, idegesítő bámulás és tolakodás, zavaró bűz és por. A vasúti átjáró volt a legkaotikusabb: az egy irányba haladó járművek megtöltik mindkét sávot, miközben a motorosok és biciklisek tolakodnak át a sorompó alatt mielőtt még elmenne a vonat. Még ebédelni se tudtunk megállni, semelyik kajálda sem volt bizalomgerjesztő. A hotelek bezzeg mind luxuskategóriások. Bele kellett húznunk, hogy találjunk egy elfogadhatót. Sikerült, de minden porcikánkat szétrázta az egyenetlen út. Maradtunk is még egy teljes napot a szállodában, hogy kiheverjük a kultúrsokkot.
 

 
Az elkövetkező napokban sem javult a helyzet. Ádám még el is esett (de nem lett baja) egy biciklis miatt, aki ugyan körül nézett és látta, hogy jövünk, de csakazértis kitolta elénk a bringáját. Senki nem képes itt várni öt másodpercet se, bármikor, bárhol kihajtanak vagy megfordulnak gondolkodás nélkül. És közben nyomják a dudát, mint egy őrült. Indexet egy-egy autós használ, de teljesen random, hogy melyik irányba, a legtöbben viszont nem jelzik, ha elindulnak vagy kanyarodnak. A városokban a legrosszabb a közlekedés, folyamatos a dugó és a káosz. De időnként muszáj volt átmennünk rajtuk, főleg estefelé, mert ezekben nagyobb eséllyel találtunk szállást. Itt nem volt akkora választék, mint fönt a hegyekben, úgyhogy örültünk bárminek amit találtunk, még ha a megszokottnál kicsit drágábban is.
Olykor azért találkoztunk normális emberekkel, úgy napi eggyel. Ötszáz idiótára jutott egy kedves, akivel el lehetett beszélgetni és nem csak szelfizni akart velünk. Időközben megkezdődött a Diwali, a fény ünnepe. Az ötnapos fesztiválnak a harmadik napján volt a nagy buli, a többi napon nem érzékeltünk belőle semmit. Az épületeket virágfüzérekkel díszítették és színes fényekkel világították ki, a földön sok helyen gyertyák égtek. Az ünneplés egy szilveszter éjszakához hasonlított petárdázással és tüzijátékkal – órákon át ment a durrogtatás, tisztára háborús övezetben éreztük magunkat.
 

 
Az utolsó napokban nehezen boldogultunk. Az emberek már meg se próbáltak megérteni minket, inkább elküldtek a hotelekből és kajáldákból. Kenyeret se találtunk, pedig az utóbbi hetekben folyamatosan mogyoróvajkrémes és dzsemes kenyéren éltünk mikor nem főtt ételt vettünk. A 39. vagyis utolsó Indiában töltött napunkon átkeltünk egy vasúti sorompós káosz zónán, aztán fordulhattunk is vissza, mert leszakadt a híd, amin át akartunk kelni. Szerencsére nem kellett nagy kerülőt tennünk. Találkoztunk Szerbia óta az első magyarral, Danival, aki már otthonosan mozog Indiában és Napálban, most éppen a himachali hegyekbe készült. Ugyanezen a napon elértük a 8000 km-t, ennyit tekertünk Budapesttől kezdve, kicsit több, mint öt hónap alatt.