Nepál – Változó tervek

posted in: Ázsia, Nepál | 0

A határátkelő India és Nepál között (Banbasa-Bhimdatta) nem hasonlított semelyik határhoz amin eddig átkeltünk. Semmi kapu vagy nagy hivatali épület, csak egy pici iroda az úttól nem messze, amit az indiai oldalon észre se vettünk, úgy fordítottak vissza bennünket. A helyiek szabadon sétáltak, motoroztak, bicikliztek a két országot összekötő földúton. Mi voltunk az egyetlenek, akik munkát adtak a határőröknek. Amíg bementünk az irodába lepecsételtetni az útlevelünket, egy majom majdnem betámadta a bringáinkat. Rengeteg makákó futkározott és figyelte mit emelhetne el az emberektől, volt amelyik egy kocsiba mászott be. A nepáli oldalon megvettük a vízumunkat. A 15, 30 és 90 napos közül az arany középutat választottuk. Úgy terveztük egy hónap elég lesz rá, hogy nyugat-kelet irányba átszeljük az országot, ha nem megyünk hosszabb túrára a hegyekbe. Bár később néha kételkedtünk benne, hogy lesz elég időnk, nem olyan kicsi ez az ország, mint amilyennek tűnik, csak a szomszédai túl nagyok.


Látványos a különbség a két ország között, sokkal nyugodtabb és kellemesebb környezetbe csöppentünk. Alig volt autó az utakon, az emberek busszal, motorral vagy biciklivel közlekednek. Nagyon jól bicajoznak, néhányan meg is előztek minket a váltó nélküli, öreg bringájukon. A buszok nyitott ajtóval járnak, a jegyszedő általában kilóg menet közben az ajtón és akkor sem várja meg, hogy leálljon a jármű, mikor a csomagtartóként használt tetőről mászik vissza a buszba. Szemét is jóval kevesebb volt, mint Indiában. Pedig az ittlakók szegényebbek, de meg tudják termelni maguknak az ennivalót és rendben tartják a környezetüket. Szóval hiába van szegénység, mégsincs nyomor, az emberek vidámak, sokat nevetnek (rajtunk?). Sokan köszöntek nekünk, a gyerekek még a távolból is kiabálták, hogy ‘bye’, nem is tudjuk, hogy vették észre olyan messziről, hogy külföldiek vagyunk. A felnőttek is barátságosak, de nem tolakodóak. Időnként elment mellettünk egy-egy fiatalokkal teli traktor, akik szintén nagyon lelkesen kiabáltak és integettek nekünk miközben hangos zenére buliztak és táncoltak.


Az első napunk kihívása a pénzszerzés volt. Az utunkba eső összes ATM-et végigpróbáltuk, de egyik sem adott készpénzt. Még jó, hogy Nepálban az indiai rúpiát is elfogadják, az első nap tudtuk azt használni. Második nap már jobban idegesített minket, hogy megint vagy nyolc automata utasította vissza minden kártyánkat. Vasárnap volt, de találtunk egy bankot, ami nyitva volt. Náluk se tudtunk pénzt kivenni, de elirányítottak egy másik ATM-hez, ami csodák csodájára tényleg adott nekünk nepáli rúpiát. Ennyire még sose örültünk pénznek, két kártyával is kivettük a legmagasabb megengedett összeget. Már azt is lenyeltük, hogy 500 rúpiás (1 NPR=2,5 Ft) tranzakciós díjat kellett fizetnünk fejenként. Nepálban minden bank így feji meg a turistákat és később utánaolvasva megtudtuk, hogy jobb ha hozzászokunk ehhez a pofátlansághoz, mert a dél-kelet ázsiai országok nagyrészében is ez megy.


A vályogházas falvak után a Bardia nemzeti park mentén folytatódott az út. A mellettünk húzódó erdőben sok langurt és őzet láttunk. A két állat szeret egymás közelében lenni, mert figyelmeztetni tudják egymást a veszélyre. Egy szafarin is részt akartunk venni Bardiában, úgyhogy letértünk a főútról. A park bejáratához vezető út mentén kis tanyák voltak, ahol a legtöbben vízibivalyt vagy kecskét tartanak. Vízibivaly tejét öntik a teába is, amitől nagyon finom édes íze lesz, a tejeskávéhoz hasonlít. A park közelében rengeteg szállás van, mi egy olyat választottunk, ahol lehetett sátrazni. Kicsit meglepődtünk a sok fehér ember láttán, voltak teherautóval utazó németek meg még egy csomó másik európai, akik egyedül utazgatnak Nepálban. A dzsungelbe nem engednek be csak úgy bóklászni, úgyhogy túravezetővel és másik két turistával indultunk tigrislesre. Mezitláb átkeltünk egy folyón, bejjebb sétáltunk aztán vártuk a tigrist a folyóparton, de nem jött. Más állatok viszont felbukkantak: láttunk két krokodilt, egy nagyon ritka fekete orrszarvút fürdés közben és egy háziasított elefántot. A túra eléggé arra volt kihegyezve, hogy tigrist lássunk, úgyhogy többször is megálltunk és vártuk, hogy előjöjjön egy. A jelek bíztatók voltak, láttunk friss nyomokat. A végefelé pedig meg is jelent egy tigris, nemsokkal utána pedig egy második is. De olyan rövid időre, hogy én nem is láttam őket.


A dzsungeltúra után visszatértünk a főútra. Kicsit rázós úton mentünk, ki is rázott egy csavart a csomagtartómból. Mikor megálltunk megszerelni, körbeálltak a falubeliek. Nem csak az indiaiak szeretnek bámulni… Továbbindulva nemsokára egy folyó keresztezte az utunkat. Megálltunk, hogy ellessük a helyiektől, hogy oldják meg a helyzetet. A biciklisek simán áttolták a sekély folyón a bringájukat, úgyhogy mi is ezt tettük. Kipróbáltunk egy új ételt, a samosát, ez egy krumplival és borsóval töltött olajban kisütött batyu. Meg ettünk kókuszos sütit. Ezeken kívül nem sok új ízben volt részünk, szinte mindenhol csak chowmeint, momót és dal bhatot (ugyanaz, mint Indiában a thali) főznek.


Nepál is elég sűrűn lakott, úgyhogy nem volt könnyű sátorhelyet találnunk. Csak egyszer tudtunk vadkempingelni, az kellemes volt, nem jöttek emberek és hideg se volt éjszaka. De legalább olcsóbbak voltak a szobák, mint Indiában. Egyben lepukkantabbak is. Meleg víz sehol nem volt, a wc általában közös volt, de érdekes módon majdnem mindig volt wifi. A legrosszabb helyünk televolt hangyával és szúnyoggal, a folyosóról nyíló erkélyen pedig egy hatalmas méhkas volt, több ezer méhhel. Az útról úgy szúrtuk ki a hoteleket, hogy vodkás reklámtáblákat kerestünk. Nepálban minden bolt, műhely, stb. kiírása egyben valamilyen termék reklámtáblája. A házak falaira is reklámok vannak festve és ugyanúgy, mint Indiában, itt se éri meg kitenni semmilyen figyelmeztető táblát, ha nincs rajta reklám. Tehát a bankok kérik meg, hogy ne vezess részegen és a telefon társaságok kívánnak jó utat mikor belépsz az országba.


A békés első napjaink után romlani kezdett a hangulat, megnőtt a forgalom, sok volt a paraszt buszvezető, Ádámot nyomta az ülése, a hátsó kereke pedig elrepedt, amit lehetetlen volt a falvakban kicserélni. Az emelkedő kezdete előtt pont volt egy város, Butwal. Lepihentünk ott két napra. Szerencse, hogy pont itt álltunk meg, mert találtunk egy szervizt, ahol megcsinálták Ádám kerekét. Egy új nyerget is vettünk, ami szélesebb, laposabb és hosszú távon valószínűleg kényelmesebb. Végre 90%-os alkoholt is kaptunk a gyógyszertárban, úgyhogy tudunk főzni. Egy szupermarketben pedig fincsi jak sajtot vettünk, mert máshol nem lenne esélyünk ilyen ínyencséget kóstolni. Egy szerencsétlenség is ért minket: több mint egy hónapos vegetáriánus élet után Butwalban véletlenül húsos momót ettünk. Úgy a harmadik batyunál tűnt fel, hogy ez bizony nem káposztával van töltve. Ádám észre se vette mert annyi csilit evett hozzá. Ha már elkezdtük, megettük az egészet, de ahogy sejtettük, csúnya hasmenés lett az eredménye.


Felfelé tekertünk tovább Tansenig, időnként nem túl kellemes, köves úton. Másnap korán reggel elmentünk sétálni, fel egy kilátóba meg még kicsit a városban. Aztán bicajoztunk tovább, nem igazán történt semmi érdekes, max annyi, hogy este volt a szobánkban egy egér. Másnap viszont beindultak az események. Egy részeg ember dölöngélt az út közepén és épphogy el tudtam menni mellette úgy, hogy ne rám essen. Ádám segített az ottlevőknek arrébbvinni az útból és bekötözni a sebét. Én meg közben magyaráztam a bámészkodó taxisofőrnek, hogy nem mi ütöttük el. Megütötte a száját, nagyon vérzett, de annyira be volt rúgva, hogy két perc múlva már el is aludt az út mellett fekve. Aztán továbbtekertünk egy kilátóig, ahol éppen egy nagy társaság piknikezett. Amint felértünk a lépcsőn, azonnal bevontak minket is a buliba. Táncoltunk velük, aztán megetettek, folyamatosan szedték elénk a dal bhatot, nagyon örültek nekünk. Elmesélték, hogy a fesztiválok alatt pénzt gyűjtenek és mikor elég összegyűlik, akkor kijönnek valahová közösen kajálni és szórakozni. Nagyon cukik voltak!


Így értünk el Pokharába, Nepál második legnagyobb városába. Tiszta Európa tárult elénk a tóparti városrészen, a turista központban. Folyamatosan fehér embereket láttunk és persze tele volt a hely drága szállodákkal, éttermekkel és túraboltokkal. Köze sem volt a helynek ahhoz, amit az ország nyugati részén tapasztaltunk.


Ádám pihenésre vágyott, én ki akartam használni a Pokharában töltött időt, úgyhogy egyedül indultam felfedezni. Este a tóparton sétáltam végig, másnap pedig felmásztam egy közeli hegycsúcsra, Sarangkotra. Jól esett a túra, de sajnos nagyon felhős volt az idő, úgyhogy nem láttam semmit a kilátóból, pedig onnan jó rálátás nyílik a környező hegyekre. Eredetileg egy közös, két-három napos kirándulást is terveztünk, de kiderült, hogy már ahhoz is meg kell venni egy túraengedélyt, plusz belépőt az Annapurna természetvédelmi területre. Ez nagyon drága lett volna egy ilyen rövid kis kiruccanáshoz. Különben is Indiában sokkal jobb helyeken túráztunk bármiféle hülye belépőjegy és tömeg nélkül. Értem, hogy Nepál a turistákból él meg, de időnként nagyon kiábrándító volt, ahogy fejik a külföldieket. Semmit se lehet ingyen csinálni és a turistamentes nyugati részen kívül mindenhol azt tapasztaltuk, hogy a legtöbb ételnek és szobának a dupláját kell kifizetnünk a helyi árhoz képest.


Mikor elindultunk Pokharából derült volt az idő, úgyhogy megpillanthattuk a havas hegycsúcsokat. A városból kifelé menet egy buddhista halotti menetnek is szemtanúi voltunk. Kathmanduig három biciklitúrázó is jött velünk szembe, de csak egyikük állt meg beszélgetni velünk. Az olasz bicajos szólt, hogy a főváros előtti utolsó 30 km húzós emelkedő lesz. Nagyon rákészültünk, de nem is volt nehéz. Azt hiszem eléggé megerősödtünk már testileg-lelkileg. A sisakomat viszont sikerült elhagynom útközben. A nehéz rész számunkra akkor kezdődött mikor beértünk a városba. Már-már Delhire emlékeztetett a dzsuva mértéke. A bevezető út nincs lebetonozva, tiszta sár az egész. Ki van táblázva, hogy zajlik az útépítés, de valójában nem történik semmi. Pedig, ha újrabetonoznák, egyben be is vezethetnék a kusza villanyvezetékeket a föld alá. A levegő meg olyan szennyezett, hogy a legtöbben orvosi maszkot hordanak, hogy kapjanak levegőt.


Kathmandui küldetésünk az új indiai vízum megszerzése volt. Online vízumot most nem kérelmezhettünk, mert azt csak az kaphat, aki repülőtéren lép be az országba. Helyette ki kell tölteni ugyanazt az online űrlapot és kinyomtatva elvinni a vízumközpontba és várni három munkanapot, hogy megkapod-e a vízumot vagy nem. Aztán a negyedik napon még egyszer vissza kell menni. Ja és befizetni fejenként 100 dollárt akkor is, ha egy hónapra mész, akkor is ha fél évre. Mi nem akartunk sokat időzni Indiában, csak gyorsan eljutni Myanmarig. Nagy örömünkre rátaláltunk a 15 napos vízumra, ami sokkal olcsóbb, úgyhogy ennek megfelelően kitöltöttük az űrlapot, közben pedig próbáltunk utánajárni, hogyan tudnánk busszal vagy vonattal lerövídíteni az utat. Bennem már a vasút honlapjától felment a pumpa. Nyugodt ember vagyok, de India még a távolból is képes felidegesíteni. Mégis miért kell megadnom a telefonszámomat ahhoz, hogy meg tudjam nézni a vonatokat és tudjak jegyet venni online? Ráadásul fizettettek velünk azért, hogy elküldjenek egy hitelesítő SMS-t, amit nem kaptam meg! Azért is izgultunk, hogy a hosszú ügyintézési idő miatt nem tudunk majd végigérni Nepálon, úgyhogy új útvonalakon kezdtünk el gondolkodni. Az már csak másnap reggel derült ki a vízumközpontnál sorban állva, hogy a 15 napos vízummal igazából csak 3 napig lehet Indiában lenni, a 15 nap arra vonatkozik, hogy annyi időn belül kell felhasználni. Elegünk lett Indiából. Úgy döntöttünk inkább repülünk, pénzben kábé ugyanott vagyunk, mintha szárazföldön utaznánk és legalább nem kell Indiával vesződnünk. Sajnos Myanmart így egyelőre ki kell hagynunk, Bangkokba tudunk repülni Kathmanduból.


A hátralevő napokban pihengettünk, felkészültünk a repülőútra és megnéztük Kathmandu néhány nevezetességét. Voltunk Thamelben, ez a boltokkal teli sikátorokból álló negyed, a turisták kedvenc része, mi nem voltunk oda érte.

Elmentünk a Durbar térre, ahol a régi királyi palota és a hozzá tartozó épületek állnak. Pár éve földrengés rombolta le az épületegyüttest, de mostanra már helyreállították a nagy részét.

Egyszer hajnalban fölkeltünk, hogy körbesétáljuk a Boudhanath stupát a buddhista hívőkkel együtt a reggeli ima közben. A szemtelenül drága hindu templomokat viszont kihagytuk, látunk elég templomot ingyen is és a hullaégetés is megvolt már.

Sikerült dobozokat is szerezni a bicajoknak, amiket Ádám biciklijén tolva vittük el a hostelünkbe. Egyik este pedig megengedtünk magunknak egy igazi pizza vacsorát, hogy kiheverjük az elmúlt napok döntéshozásaival járó stresszt.


Az új útvonal miatt a nepáli tartózkodásunk is rövidebb lett, mint terveztük, így maradt még jócskán nepáli rúpiánk. Amit Nepálon kívül sehol a világon nem váltanak. Nepálon belül sem volt könnyű megszabadulni tülük. A bankban azt mondták, jöjjek vissza másnap, három óra előtt és átváltják nekem dollárra. Vissza is mentem, de ekkor már azt mondták, hogy csak nepáli állampolgárok adhatnak el rúpiát a bankban, menjek egy pénzváltóba. Ez gyanús volt, mivel az összes pénzváltó, amit eddig láttam, csak egy árfolyamot ír ki, tehát úgy néznek ki, mint akik csak a külföldi valutát veszik. A gyanúm be is igazolódott, a pénzváltóban felvilágosítottak, hogy legálisan csak Thamelben vagy a reptéren adhatom el a maradék pénzem. Nem akartam a reptérre hagyni a dolgot, mert biztos ott is kitaláltak volna valami új kifogást, úgyhogy a szépen letakarított biciklimen visszatekertem a sáros úton a turistaközpontba. Ott már sikerült egy névtelen pénzváltóban, papírok nélkül megszabadulnom a nyamvadt rúpiáktól, amiket olyan nehezen szereztünk.


Másnap korán reggel gyalog mentünk ki a reptérre. Nem volt messze, ki tudtuk tolni a bicajokat a dobozokkal együtt. Ez biztosabbnak tűnt, mint felpakolni a bedobozolt bringákat egy taxi tetejére, féltünk, hogy leestek volna a rázós utakon. Egy óra alatt kiértünk és 40 perc alatt szétszereltük és bepakoltuk a bicikliket. Most nem tököltünk velük annyit, mint Ománban. Olyan hamar kész lettünk, hogy még le kellett ülnünk megvárni, hogy kezdődjön a becsekkolás. Kicsit meglepődtünk, hogy pont egy magyar nő ült le mellénk. Nem szólalt meg, csak az útleveléről lestük le, hogy magyar. A becsekkolás könnyen ment, le se mérték a csomagjainkat. Pedig mindent a hátizsákjainkba tömtünk, nehogy meghaladjuk közösen a 60 kilót. Túlzásba is estünk a hátizsákba pakolással, mert onnan viszont kipakoltattak minden szerszámot. Elég nagy bajban lettünk volna, ha elkobozzák őket, de szerencsére megengedték, hogy átrakjuk őket a feladott csomagunkba. Azt hittük, ezek után már nyert ügyünk van és száguldhatunk Thaiföldre.


Üldögéltünk a váróteremben, ahová még a nepáli szépségkirálynő is belibbent sok szelfihuszár nagy örömére, mire egyszercsak bejelentették, hogy majd csak kettőkor megyünk, fél tizenkettő helyett. Nem baj, így legalább megebédeltettek minket a reptéri étteremben. Még egy utolsó dal bhat! Ráadásul önkiszolgáló volt, úgyhogy jól megpakoltuk a tányérainkat. Fél három körül aztán fel is szálltunk. Nagy repcsi volt, lehetett rajta tévézni is és ott is kaptunk még enni-inni. Felszállás után nem sokkal pedig egy magasságba kerültünk a 8-9000 méter magas hegyekkel, így a legjobb szögből láthattuk a felhők fölé érő nepáli hegycsúcsokat.