Laosz – Hegymászás után édes a pihenés

posted in: Ázsia, Laosz | 0

A laoszi határnál megvettük a 30 napos vízumot, aztán tekertünk néhány kilométert és meg is érkeztünk a fővárosba. Olvasgattunk róla mit érdemes megnézni Vientiane-ban, de semmi érdekeset nem találtunk. Egyedüli célunk az volt, hogy együnk egy khao jee-t. Ez egy bagettes szendvics, ami a francia gyarmati időkben jött be Laoszba és az internet szerint mindenhol lehet kapni. Hát, mi nem találtunk sehol. Ez eléggé elvette a kedvünket és az sem segített, hogy minden kaja drágának tűnt a thaiföldi árakhoz képest. Így inkább csak sétálgattunk és közben azzal szórakoztattuk magunkat, hogy virágokat dugdostunk Ádám szakállába. Néhány járókelő is elmosolyodott a látványon. Megnéztünk egy diadal ívhez hasonló emlékművet és a Világbéke gongot, aztán estére visszatértünk pihenni a hostelbe. Tényleg nem egy izgalmas város.



Másnap, a fővárosból kifelé vezető úton végre találtunk szendvicset! Érdekes dolgokkal volt megtömve, jól esett. Még külön is vettünk bagettet, hogy útközben is tudjunk szendvicseket gyártani. Gyümölcsökből is betáraztunk, vacsira finom mangós-banános rizst főztünk. Laoszban találtuk a legjobb magókat, nagyon ízlettek a teljesen érett, édes gyümölcsök. Aznap korán megálltunk és letáboroztunk. A későbbiekben a főutakon, hegyek között nem reméltük, hogy jó helyeket fogunk találni és ez így is lett. Inkább előre megterveztük minden nap, hogy meddig menjünk, hogy biztosan legyen szállásunk. Nagyjából 50 kilométerenként mindig akadt legalább egy vendégház, ami pont optimális volt az emelkedőkel teli terepen.



Áttértünk a 13-as útra és több mint egy héten át ezen maradtunk. Laosz északi részén nincsenek kis utak, csak ez és még egy másik vezet át a hegyeken. A másik út valamivel rövidebb, de meredekebb, ezért döntöttünk a 13-as mellett. Ahogy sok más biciklitúrázó is – szinte minden nap jött velünk szembe legalább egy. Pedig nem egy könnyű út. Vang Vieng előtt volt talán a legrosszabb álllapotú az aszfalt. Itt még nem voltak nagy emelkedők, de így is nehézkesen haladtunk, mert 100 méterenként váltakozott az aszfalt és a köves-sóderes szar út. És ez a legnagyobb városokat összekötő főút!



Vang Viengbe a szilveszter előtti napon érkeztünk meg. Neten próbáltunk szállást keresni, de minden elfogadható árú szoba foglalt volt, több ágyasba meg nem igazán akartunk menni. Kinéztünk valamit, de útközben azért kérdezgettük az egyszerűbb kinézetű szállásoknál, hogy van-e szobájuk. Még jó, mert így találtunk egy jó kis bungallót, ami nem volt rajta se a neten se a térképen. Tökéletes volt egy-két napra a bambuszból szőtt falú házikó saját fürdőszobával.



A három utcából álló kis falu teljesen a turizmusra van berendezve. Rengeteg a szálloda és milliónyi lehetőség van evés-ivásra. Itt is egy szendviccsel kezdtük, zöldségek, szósz és grillezett sertéshús volt benne. Annyira beleszerettünk, hogy mást ki se próbáltunk. Mikor nem főztünk, csak ezt ettük. Pedig a kiszolgálás nagyon ráérős volt és első alkalommal kettő helyett csak egyet hoztak ki először, de még így is csak erre vágytunk. Ha csak két hétre utaztunk volna Laoszba, valószínűleg nem a szendvicsezés lett volna a gasztronómiai kalandjaink csúcsa, de 7 hónap utazás után igencsak jól esett a hazai ízvilág. Meg nekem ez egész autentikusnak tűnt, még akkor is ha a turisták ízvilágához van igazítva. Ádám nem értett egyet, de én úgy éreztem ennek a szendvicsnek több köze van Laoszhoz, mint mondjuk egy chiang mai “kézműves pizzának” Thaiföldhöz.



Első este iszogattunk, aztán visszamentünk a kedvenc büfénkbe szendvicsért és banánturmixért. Másnap kipihentük az előszilveszter fáradalmait. Este már nem is vágytunk bulizásra, inkább körbesétáltunk és megnéztük, mások hogy ünnepeltek. A legvidámabbak és leghangosabbak a helyiek voltak. Sokan a folyóparton ültek és kis társaságokban ettek-ittak. Nagy tüzijáték nem volt, csak kézzel lőhető kicsikkel szórakoztak páran. Többen papír lámpásokat reptettek fel az égbe. Sokáig ment éjszaka a karaoke-zás. Bár ezt később is többször hallottuk, nem csak szilveszterkor. Laoszban imádnak olyan hangerővel karaokezni, hogy az egész falu hallja. Mi nem mindig örültünk neki.



2019-et barlangászással kezdtük. Elbicajoztunk a közeli Phu Kam barlanghoz. A térkép szerint egy földúton is el lehet jutni oda, de a rizsföldeken keresztül nem találtuk meg az ösvényt, ezért visszamentünk a betonútra. Így jóval egyszerűbb volt az odajutás. A belépő megfizetése után felmásztunk a barlanghoz. Vezető nélkül, lehetett bent mászkálni ahová csak akartunk. Felfestett nyilak mutatták az ajánlott útirányt, de a sötétebb részeken lehetetlen volt követni őket. Vittünk fejlámpát, úgyhogy egészen messzire be tudtunk mászni, izgalmas volt kitalálni onnan. A helyhez tartozott egy lagúna is, de nem volt olyan meleg, hogy csobbanni lett volna kedvünk a vízbe ugráló koreai turisták mellett.



Vang Viengtől gyönyörű hegyek között mentünk tovább. Négy és fél nap alatt tettük meg az utat Luang Prabangig. A panoráma fantasztikus volt, de meg kellett szenvednünk érte. A 13-as út minősége továbbra is szörnyű volt sok helyen. Az emelkedőket még elviseltük volna, de a sok por, amit az arcunkba vertek a teherautók és a csúszós utak néha kiakasztottak. Ádám egyszer el is csúszott egy lejtős kanyarban, de lassan ment, úgyhogy nem ütötte meg magát nagyon. Az emelkedőkhöz nagy adag levesekből merítettünk erőt, a jól megpakolt tésztás leves, a vietnámi pho mindenhol elérhető. Még mindig drágábbak voltak az ételek, mint Thaiföldön, de nagyobb adagok is, úgyhogy megérte.



A mesébe illő hegyek nem sűrűn lakottak, de időnként átmentünk egy-egy falun. Ilyenkor mindig integetett és hangosan köszönt nekünk a gyereksereg. Elképesztően sok gyerek volt minden családban. A babák az anyjuk vagy testvéreik hátán lógnak, a kicsit nagyobb gyerekek már szabadon kószálnak az utcán. Elgondolkoztató volt ilyen falvakon kersztül menni – vajon boldogok ezek az emberek? Nincs sok mindenük, de valószínüleg nem is kell aggódniuk annyi dolog miatt. Bambuszból és fából nincs hiány, legtöbben abból építenek egyszerű kunyhókat. Kút általában falvanként egy van. Néhol malacokat, szárnyasokat és kutyákat tartanak. Ahogy teltek a napok, egyre erősebb lett bennünk a gyanú, hogy a kutyákat is megeszik errefelé, aztán később egyszer szemtanúi is lettünk egy kutyasütésnek. Ez nem a csomagolt húsok világa, mindent fel kell használniuk, ami ehető. Bár mi csak a nagyobb falvakban ettünk étteremben, nem kizárt, hogy a mi tányérunkban is volt olyan husi, ami nem röfögött mielőtt levágták.


Luang Prabanghoz közeledve javult az út minősége és az egész napos emelkedők után hosszú lejtők jöttek, úgyhgy a szakasz utolsó napjai kellemesen teltek. Luang Prabangban is kérdezősködéssel találtunk szállást. Drágább volt, mint az eddigiek, de a legnépszerűbb városban ez nem meglepő. Igazából még így sem panaszkodhatunk az átszámítva 3300 Forintos ár miatt. Csak elsőre húzósnak tűnt százezer Kip egy éjszakáért a vidéken megszokott hatvanezer után, nagyon gyenge a valutájuk. De egyáltalán nem bántuk meg, élveztük az itt eltöltött három napot. Gyönyörű szobánk és fürdőnk volt egy csendes környéken, a tulajdonosok kedvesek voltak és esténként elpakolták a bicajainkat és ingyen volt a banán, a keksz és a kávé – amikből megálltuk, hogy csak udvarias mennyiségeket fogyasszunk.





Luang Prabang teli van kajáldákkal, minden az evésről szól, így mi is átadtuk magunkat az élvezeteknek. Ettünk helyi ételeket, kipróbáltunk több szendvicset és palacsintáztunk is. A város kulináris fellegvára egy szűk kis utca, az éjszakai street food piac. Mindenféle ennivalót árulnak. Nekünk azon a büfén akadt meg a szemünk, ahol fix összegért teliszedheted a tányérodat vagy harmincféle kajából úgy ahogy akarod. Szerintem nem ez volt a legfinomabb, de egy élmény volt szedegetni a sok különböző, ismeretlen fogásból. A szendvicsek minden árusnál másfélék, de mindig finomak. A palacsinta hasonló az otthonihoz, csak kicsit ropogósabb és nem feltekerik, hanem összehajtogatják és kis négyzetekre vágják fel. Amíg sétáltunk egyik büfétől a másikig addig fel is fedeztük a várost.




Egyik nap eltekertünk a Kuang Si vízeséshez. A 60 km oda-vissza út táskák nélkül meg se kottyant. A park bejáratánál van egy medverezervátum, nem a legvidámabb látvány, elég kis helyre vannak bezárva a macik. El kellett sétálnunk mellette, hogy eljussunk a vízeséshez. Az viszont minden elképzelésünket felülmúlta, élőben is olyan volt a látványa, mintha photoshoplták volna. A mészkőtől hihetetlenül kék színű a víz, ami kisebb-nagyobb medencéken folyik át miután lezubog a magasból. Körbe lehet sétálni az egészet, fel a tetejéig, aztán a másik oldalon le. Igazi dzsungeles ösvény volt, pont ilyen utakat láttam magam előtt, mikor még otthon elképzeltem Ázsiát. Igaz, biciklizni nem ilyen utakon szoktunk, azért egy-egy séta is nagy élmény ilyen környezetben.




Olvastuk, hogy van egy titkos medence, amihez egy jelöletlen ösvényen lehet eljutni a vízesés körüli útról. Az első adandó alkalommal letértünk és követtük a kis patak melletti ösvényt. Találtunk egy pici medencét, ahol fürödtünk egyet. Elég volt bokáig mártózni, a belemerülést kihagytuk, mert nagyon hideg volt a víz és a levegő se volt igazán meleg, pont egy borús napot fogtunk ki.




Luang Prabangban elintéztük a vietnámi vízumot. Nagyon egyszerű volt, még úgyis gyorsan megvolt, hogy reggel leeresztett Ádám kereke, úgyhogy sétáltunk. Sőt, ő még visszament a hotelbe pénzért, amíg én kitöltöttem a papírokat, mert nem vittünk magunkkal elég dollárt a konzulátusra. Miután visszaért leadtuk a pénzt és a nyomtatványt és két nap múlva már mehettünk is érte, nem volt semmi fölösleges macera, mint az indiai vízumnál. A két nap pont elég volt a városban, miután visszakaptuk az útleveleinket a 90 napos vietnámi vízummal, indultunk tovább.




Egész délelőtt csöpögött az eső. Eláztunk, délután pedig teljesen sarasak lettünk, mivel Luang Prabangtól távolodva megint egyre ritkult az aszfalt. Ettől eltekintve kellemes út volt, rövidke emelkedőkkel és lejtőkkel. Az útmenti falvak nagyobbak és talán jobban felszereltek, de a gyerekek még mindig lelkesen köszöngettek nekünk. Mindössze két napot tekertünk aztán újra megpihentünk egy kicsit. Ezúttal is egy szép, folyóparti és hegyekkel övezett településen, Nong Khiawban. Laoszra kevés km-t terveztünk, így jutott idő a láblógatásra.




Nong Khiawban is sok az utazó, de itt még nem jelentek meg a szuvenírárusok, se a palacsintások és szendvicsesek. Szállásokból viszont van felhozatal, egy olcsó bungallóba költöztünk be. Nagyon tetszett benne, hogy (rózsaszín) szúnyogháló van az ágy körül, a ház előtti kis erkélyen pedig van egy függőágy, amiben napközben el tudtunk nyújtózni.




Az itt töltött időt leginkább pihenéssel töltöttük. Közben jókat főztünk a piacon vásárolt alapanyagokból. Chilis-földimogyorós rizst citromfűvel és zöldségekkel például – mennyivel jobb volt, mint egy sima halkonzerves rizs! Egy hosszabb sétát tettünk, föl egy hegyre, ahonnan beláttuk az egész környéket. Az egyórás felfelé út második része király dzsungeles ösvényen vezetett. Fönt körbenéztünk, megvártuk a naplementét, aztán a fejlámpáink segítségével lesétáltunk. A lefele út valahogy mindig nehezebb mostanában.




A hátralevő napok mindegyikén meg kellett másznunk egy vagy két nagyobb emelkedőt. Eleinte sokszor rázós, köves úton mentünk, de két nap után javultak az útviszonyok. A napi távolságot továbbra is a vendéglátóhelyek diktálták, tekertünk, amíg el nem értük a kiszemelt szállást. Általában működött a módszer és már jóval sötétedés előtt kényelmesen el tudtunk dőlni egy ágyon, olykor hullafáradtan, olykor kevésbé. Egyik délután viszont nem volt ott a térképen jelzett vendégház. Már nem volt annyi időnk, hogy eljussunk a következőig, úgyhogy drukkoltunk, hogy találjunk egy tűrhető sátorhelyet. Az emelkedő tetején szerencsére egy tágas, lapos placc fogadott minket. Nem kifejezetten eldugott helyen, de biztonságos távolságban az úttól. Jó, hogy még mindig cipeljük magunkkal a sátrat, még ha nem is használjuk gyakran mostanában. Ahogy jó, hogy egy kiló cukor is van a táskánkban. Még Thaiföldön vettük, arra az esetre, ha nem találnánk semmi útközbeni nassolnivalót. Laoszban eljött a nap, amikor se banánt, se kekszet nem kaptunk sehol és a szánkba öntött kristálycukor maradt az egyedüli energiapótlékunk.




A sátorban töltött éjszaka kissé hűvös volt. Reggel mikor kinéztünk és szó szerint semmit sem láttunk, rájöttünk, hogy egy felhőben vagyunk. A hegytetőről leérve kikerültünk a ködből, de felfelé menet többször újra felhőbe értünk. Pedig nem voltunk olyan magasan, 1600 méter körül volt a maximum. Szóval volt pár hűvös, borús napunk mikor még kabátot is vettünk fel, úgyhogy nem kell irigykedni, nem nyaralunk mi folyamatosan.




Vietnám felé közeledve még egy nagyobb város esett útba, Sam Neua. Itt szokás szerint elmentünk a piacra, hogy feltankoljunk zöldségekből. Jópár laoszi piacot megjártam már, de ilyen dermesztőt még egyiken se láttam. Patkányokat és egyéb rágcsálókat árultak, nagyon sokat. Volt köztük szőrös, nyúzott és olyan is, aminek fel volt nyitva a hasa és kilátszottak a belső szervei. Egy macska is volt. Annak ellenére, hogy hallottunk tudtuk, hogy megesznek ilyesmiket, sokkoló volt a látvány. Érdekes, hogy pont Sam Neuában láttuk ezt, mert az egyik leggazdagabb városnak tűnt. Nem biztos, hogy kényszerből fogyasztják ezeket az állatokat.

Innen már csak egynapnyi távolságra volt a határ. Az előző napokban több szembejövő bicajos mesélte, hogy szörnyű ez az útszakasz, de mi többnyire lefelé haladtunk, úgyhogy nem volt annyira vészes, mint amire számítottunk. Bár egy darabon olyan csúszós volt a sár, hogy lefelémenet is inkább toltuk a bringát. A rázós szakaszokon viszont hajtott minket a bársonyos vietnámi aszfalt közelsége, így estére át is értünk a határon.




Kemény menet volt ez a Laosz. Sokszor kifársztott minket, de sosem borított ki, meg tudtuk tartani a jókedvünket. Végig csodás tájak és kedves emberek vettek minket körül. Bár nem tudtunk beszélgetni velük, hatott ránk a vidámságuk és igyekeztünk viszonozni a köszönéseket és integetéseket még akkor is, mikor nagyon kellett kapaszkodnunk a kormányba. Bár elég rosszak voltak az utak, kárpótolt értük az alacsony forgalom, nem igazán zavartak minket az autósok. Legfőképp, jó volt lassítani, többet pihenni és többet megengedni magunknak! Én is kezdek lassan rájönni, hogy nem az a cél, hogy milyen messze jutunk, hanem az, hogy a lehető legjobban élvezzük ki ezeket a különleges helyeket.