Vietnám 1.rész – Tekerés és evezés

posted in: Ázsia, Vietnám | 0

Vietnámba érve nem csapott meg minket rögtön az érzés, hogy új országba léptünk. Folytatódtak a borús napok, a táj és a falvak hasonlítottak a laosziakhoz. Továbbra is rengetegen köszöntek nekünk, már a felnőttek sem szégyellősködtek, hangosan hellóztak, ahogy elsuhantunk mellettük. Az iskolából hazafelé bicikliző gyerekek pedig versenyeztek velünk. A legnagyobb különbséget az utak minőségén vettük észre. Könnyebb volt a sima aszfalton bicajozni, rövidebb emelkedők között. Három napig a főúton maradtunk.




Az első étel, amit megkóstoltunk az olajban sült banán volt. Finom édesség, olyan ízű, mint a fánk. Ezeket az utcán sütögetik, de rengeteg kajálda is van mindenfelé. A baj csak az, hogy mindenhol levest főztek. Persze jók a levesek, de már annyit ettünk belőlük Laoszban. Itt nagyobb választékra számítottam. Annyiféle vietnámi ételről olvastam, több oldal is folyamatosan meg volt nyitva a telefonomban, hogy válogatni tudjunk közülük, úgyhogy rosszul esett, hogy csak vékony és vastag tésztás levesek közül választhattunk. Szóval nem sok főtt ételt vettünk, a boltokban viszont tök jó édességeket találtunk: töltött sütit, rizslisztből készült zselés trutyit és müzliszeleteket.




Az egyre forgalmasabbá váló főútról letérve varázslatos, eldugott helyekre jutottunk. Elmentünk egy vízesés mellett, aztán egy kis szigetekkel teli tó mentén haladtunk. Ezerszer szebb látvány volt, mint az untig ismétlődő rizsföldek.




Mikor nem találtunk jó kis mellékutakat, motorosok hada mellett tekertünk. Sok mindent szállítanak motorral itt is, mint az előző országokban, de az újdonság volt, hogy rengeteg motoros mögött mandarinfa csücsült. A holdújév alkalmából raknak mindenhová mandarinfákat, van ahol fel is díszítik őket, mint egy karácsonyfát. Ez még oké. Azt a szokást már kevésbé értékeltük, hogy a városokban mindenféle papírokat égettek. Külön arra vesznek díszes papírokat meg papírpénzeket, hogy elégessék őket.



Hanoihoz közeledve egyre nőtt a forgalom, a zaj és a szmog. Alig találtuk meg a szállást, amit kinéztünk. Az utca megvolt, de nyílt belőle egy össze-vissza számozott labirintusrendszer, ahol hosszasan bolyongtunk. Lefárasztott minket a keresgélés, úgyhogy megettünk egy rántott halas levest. Mint a legtöbb hanoi utcai kifőzdénél, itt is miniszékeken ülve fogyaszthattuk el az ételt. Újult erővel végül megtaláltuk a szállást, amit semmilyen kiírás nem jelzett, de a házszám stimmelt és a szomszédok azt mondták, jó helyen járunk. Becsöngettünk, de senki nem nyitott ajtót. Remek…




Továbbindultunk az óváros felé, ott is volt egy kiszemelt hotel. Útközben még érdeklődtünk három vendégházban, de az egyik drága volt, kettő meg nem akart nekünk szobát kiadni. Nem tudjuk miért… A benti szállodát könnyebben megtaláltuk, még annak ellenére is, hogy keresztül kellett menni egy bolton, hogy elérjünk a recepcióig. Szokatlan megoldás, de Hanoiban elterjedt. Tetszett a szoba, de sehová nem tudtuk volna rakni a bicikliket. Amíg kint tanácskoztunk, egy ember mondta, hogy neki nem messze van egy hotele. Nem volt olyan rossz az ajánlata és azt mondta, van hely a bicajoknak, úgyhogy úgy döntöttük követjük, nem volt kedvünk tovább keresgélni. A szoba megfelelt, maradtunk. Ebben az épületben egy szendvicsbolton kellett keresztülmennünk a szobánkhoz vezető lépcsőig.




A belváros kész káosz. Rengeteg a motoros és sosem lassítanak, átkelni közöttük az úttesten félelmetes. A járdák is televannak parkoló motorokkal, csak az út szélén lehet sétálni.




Szocialista országhoz képest virágzik a kapitalizmus, mindenki árul valamit. Árulnak a piacon, a boltokban, utcán a földre pakolva, motoron, biciklin, gyalog. Kihasználtuk a vásárlási lehetőségeket és pótoltunk pár bringás cuccot meg vettünk egy ebook olvasót. A kajafelhozatal is jobb volt, mint vidéken. Ettünk mogyorós-marhahúsos tésztát (bun bo nam bo) és Hanoi nevezetes ebédjét, bun chát. Az utóbbi grillezett sertéshús, tészta, zöldség és édes-savanyú szósz.



A mauzóleum zárva volt, úgyhogy nem tudtuk megnézni Ho Chi Minh testét. Hát ezen valahogy túl tudtam tenni magam. Megnéztünk viszont két templomot, a tavakat és a vonatos utcát, ahol a házak között pár centire megy el a vonat.




A sok sétálással és a pici székeken evéssel jól átéreztük a Hanoinak nevezett zajos, zsúfolt káoszt. A város szöges ellentéte a laoszi kisvárosoknak, amiket úgy szerettünk. Három nap bőven elég volt belőle.




Hanoitól két napig csak úgy száguldottunk a végre lapos úton. Nem tértünk le nyugisabb, érdekesebb utakra, mert már lefoglaltuk a szállásunkat Cat Ba szigeten és kicsit sietnünk kellett, hogy három nap alatt odaérjünk. Egyszer kerülnünk kellett, mert az egyik útról kiderült, hogy nem használhatják motorosok és biciklisek. Jé, itt vannak szabályok? Nem gondoltuk volna, mivel a közlekedési morál egyedül Indiához hasonlítható, beleértve a folyamatos dudálást is.



A szigetig viszont nem volt foglalásunk, az útról kiszúrt vendégházakban aludtunk, mint általában. Az első éjszaka nem volt rossz, bár eléggé úgy festett a hely, mintha elsősorban nem megfáradt utazók számára tartották volna fenn. Az óránkénti szobaárak is ki voltak írva, a szobánk egyetlen dekorációja pedig egy meztelen nős kép volt. Következő este hiába találtunk kultúráltabb helyet, a max hangerős esti karaokezás kikészített minket. Ennél idegesítőbb és önzőbb szórakozási mód nem létezik, borzalmas. Ha valaki zenét hallgat ilyen hangerővel azt még megértem, de hogy ezt a vernyákolást miért kell az egész várossal megosztani???




Ha Long városból kompoztunk át Cat Bára. Örülök, hogy az utolsó pillanatban rátaláltunk erre az útvonalra. Egyrészt mert harmadannyiba került, mint az ismertebb komp, másrészt mert gyönyörű volt az út a Ha Long öblön át.




A szigetről elmentünk egy egész napos hajókázásra. Általában nem szeretjük a szervezett túrákat, de közelebbről is látni akartuk ezt az egyedülálló környezetet. Megérte.



A megbeszéltek szerint negyed nyolcra kisétáltunk az utazási irodához, ahol majdnem egy órát kellett várnunk, hogy felbukkanjon valaki. Szóval rosszul kezdődött a nap, de utána már minden szuperül ment. Kisbusszal vittek el minket a kikötőbe, ahol huszadmagunkkal szálltunk fel egy kis hajóra. Napközben bejártuk a világörökség részeként számon tartott Ha Long öblöt és a kisebb, kevésbé ismert, de ugyanolyan szép Lan Ha öblöt. A hajó tetejéről gyönyörű kilátás nyílt a vízből kimagasló mészkőhegyekre.




A sétahajózás első és legeslegjobb programja a kajakozás volt. Rögtön bedobtak minket a mély vízbe azzal, hogy egy erős sodrású, teljesen sötét barlangon kellett áteveznünk. Ez némelyeknek nehezére esett, de mi elég profin megoldottuk ahhoz képest, hogy én életemben először kajakoztam, Ádám is alig. Gyönyörű, elzárt lagúnába érkeztünk, aztán további (világosabb) barlangokon és lagúnákon eveztünk keresztül. Remekül szórakoztunk, gyorsan elrepült a két óra a kétszemélyes kajakban ülve.



A testmozgás után megebédeltünk a hajón. Nem hoztak mindenkinek külön adagot, hanem öt ember osztozott az asztalra pakolt ételeken, de jól laktunk, még maradt is. Rizs, rántotta, tavaszi tekercs, kagyló, rántott tintahal, sós mogyoró, görögdinnye, tészta, hal és leves volt terítéken.




Miközben tömtük a hasunkat, a hajó átért a Ha Long öbölbe. Ott is megálltunk egy kicsit, fürdés volt a program. Erre nem mindenki vállalkozott, de Ádám bátran fejest ugrott a hajó felső szintjéről és nem sokkal utána én is beugrottam a hideg vízbe. Az első két percben nagyon dideregtem, de aztán hozzászoktam a vízhez és jól esett a fürdés. Kaptunk búvárszemüveget és -pipát, de egy-két halon kívül nem igazán volt mit nézni a víz alatt.




Az utolsó megállónk egy vízen lebegő halászfalu volt. A Lan Ha öbölben hatezren laknak a tengeren! (A Ha Long öbölből kilakoltatták mindenkit, mikor felvették a világörökségi listára, ott már nem lakhat senki.) Hal-, kagyló- és osztrigakereskedelemből élnek meg. Ellentétben Európával, itt az osztrigát csak a szegények eszik, mert mindenhol megtalálható és nem is finom. A nagyobb, értékesebb halakat a házak melletti hálókban tartják. A legtöbbet Kínába exportálják, de minden családnak van egy hala, amit nem ad el, nem eszik meg, csak a szerencse miatt tartja. Minél nagyobbra hízik a hal, annál szerencsésebb lesz a család és akié a legsúlyosabb hal, az lesz a falu főnöke. Az ittlakók ritkán mennek ki a szárazföldre, rendszeresen jár körbe egy hajó, amiről meg tudják venni az alapvető élelmiszereket. Iskolába nem járnak, túl bonyolult és költséges lenne. És orvoshoz se nagyon tudnak elmenni, mégis hosszabb ideig élnek, mint a hanoiak. Még kutyáik is vannak, amiket az idegenvezetőnk szerint nem esznek meg, hanem a madarak elriasztására tartják őket. Édesvizet az esőből nyernek, áramot pedig napenergiából. A háznál, amit körbejártunk még karaoke gép is volt.




Összesen egy hetet töltöttünk a szigeten. Még sosem tartottunk ilyen hosszú pihenőt, de Cat Ba tökéletes volt párnapnyi semmittevésre. Nem volt strandidő, de jókat sétáltunk a gyönyörű szép parton, ahol alig voltak emberek. Így, szezonon kívül a szállásunk ára is nagyon kedvező volt, napi 480 Forintnak megfelelő vietnámi Dongot fizettünk éjszakánként egy szép, tiszta szobáért saját fürdőszobával. El se hittük, hogy hat éjszakáért kértek el annyit, mint máshol egyért. A reggelijük is nagyon jó volt, úgyhogy többször is kenyérrel, rántottával, banánnal, palacsintával és kávéval kezdtük a napot.



Ottlétünk alatt ünnepelték a holdújévet, beléptünk a malac évébe. Tudtuk az újév dátumát, de arról megfeledkeztünk, hogy újév előtti éjszaka szoktak bulizni az emberek, úgyhogy csak a tüzijáték durrogására ébredtünk fel éjfélkor. Bár nem tudom mennyire volt kint buli, inkább családias ünnepnek tűnt az egész. A lényeg, hogy a karaokezás nem hallatszott be hozzánk.