Vietnám 2.rész – Így végződik

posted in: Ázsia, Vietnám | 0

Az utolsó Cat Ba szigeti reggelen végigbicikliztünk a part mentén a komphoz.Egy japán biciklistán és egy robogós családon kívül csak vietnámiak utaztak rajta. Egy másik szigetre vitt minket a hajó, ahonnan egy hosszú hídon át tudtunk tekerni a szárazföldre, hogy folytassuk a túránkat dél felé.




Utunk következő látnivalói Tam Coc mészkőhegyei voltak, ahová pont a holdújév utáni hétvégén érkeztünk meg. Csakúgy, mint többezer vietnámi turista. Először elbicikliztünk a sziklába épített Bich Dong pagodáig, ami egész jó kis épület, leszámítva, hogy tele volt szelfizőkkel. A rizsföldek között viszont csend és nyugalom honolt, úgyhogy inkább ott bicajozgattunk, néztük a hegyeket és az egymillió csónakázó embert. A hegyek és barlangok közti csónakázás a környék legnagyobb attrakciója. Te csak üldögélsz a csónakban amíg egy helyi ember evez, néhányan közülük lábbal.




Másnap eltekertünk a szomszéd faluba, Trang Anba, ahol még nagyobb volt a tömeg, úgy álltak sorban a csónakázásra várók, mint a heringek. Amíg néztük, milyen “jól szórakoznak”, összebarátkoztunk egy vietnámi bringás társasággal, aztán tettünk egy kört a rizsföldek elhagyatott ösvényein. Kellemes érzés volt nyugalmat találni csupán pár száz méterre a turisták tömegétől. Az elmaradt csónakázásért pizzával kárpótoltuk magunkat. Tam Cocba visszatérve betoltunk egy-egy hihetetlenül finom pizzát, ropogós tésztával és rengeteg sajttal. Fogadni mernék rá, hogy a csónakázást kevésbé élveztük volna, mint a pizzák elpusztítását, ráadásul így több pénzünk is maradt.




A Tam Coc előtti és utáni napok könnyűek voltak, de nem túl érdekesek. Legtöbbször olyan főúton közlekedtünk, ami mellett csak épületeket és rizsföldeket láttunk. Nem is a panorámát hiányoltuk leginkább, hanem a pihenőhelyeket. Ebben az országban nem akarják, hogy az emberek pihenjenek – sehol egy park, de még egy árnyékos pad se. A napról napra melegebb időben jól esett volna dél körül megállni és pihenni, de annyira be van építve minden, hogy sose volt rá alkalmunk. Így általában hamar elfáradtunk és már kora délután letelepedtünk egy vendégházba, azokból nem volt hiány.




Két alkalommal viszont találtunk érdekesebb utakat, ahol nagyra értékeltük a beépítetlen területeket. Egyszer a tenger felé kerültünk. Maga a tengerpart teli volt szeméttel, úgyhogy oda nem mentünk, de a mellette levő fenyvesben elüldögéltünk egy darabig. Másodszor még elhagyatottabb vidéken tekertünk át, alig volt forgalom a dombok között. Nehéz terep volt egy meredek emelkedővel és hosszas földúttal. Még egy sekély folyón is át kellett kelnünk, de jól esett a változatosság. Ez a napunk volt a legemlékezetesebb ebben az időszakban.




A vietnámiakról vegyesek a tapasztalataink. Leginkább az önző és figyelmetlen vezetési stílusuk zavar minket. De azok az árusok és szállásadók is ellenszenvesek, akik pofátlanul a többszörösét kérik el a szokásos árnak. Szerencsére van köztük sok becsületes ember is, akik korrektül és kedvesen szolgálnak ki, ha például leülünk hozzájuk ebédelni. Egyszer pedig még meg is ajándékoztak minket. Egy benzinkúton álltunk meg pihenni egy kicsit és mire visszaértem a wc-ről, két ember már telepakolta Ádámot sütivel, sörrel és vízzel. Ő egyértelműen népszerűbb itt, mindenki csodálja a szakállát. A legviccesebb élményünk az volt, mikor megálltunk az út szélén megnézni a térképet, mire kijöttek a mellettünk levő házból és a kezembe nyomtak egy kisbabát. Egy fénykép miatt. Eléggé meglepő volt.




A parttal párhuzamos AH1-es útra visszatérve, egyre erősödő szembeszélben és fokozódó kánikulában értünk el Hue-ig. Itt maradtunk egy napot, de nem találtuk valami érdekesnek a várost. Mikor elindultunk biciklivel körbenézni, kidurrant a hátsó gumim, a külső és a belső is. Ez volt az első alkalom, hogy kilyukadt egy külsőnk oldalfala. Nem örültünk neki, de legalább jó helyen történt. Csak másfél kilométert kellett tolni vissza a hotelig és Hue-ban könnyen tudtunk venni újat. Még biciklis gatyákat is találtunk a boltban, amit már egy ideje kerestünk. Négy bringás gatyával indultunk el otthonról, amiből hármat már elnyúztunk, úgyhogy jól jött az utánpótlás.




Ezután kimentünk két napra a tengerpartra. Egy egyszerű faluban szálltunk meg, amit még nem rohamoztak meg a turisták. Lefogadom, hogy pár év és itt is tengerparti resortok, tömeg és drága éttermek lesznek. De most még nem ez a helyzet, úgyhogy zavartalanul tudtunk pihenni és fürdeni a sekély, meleg vízben.




A tengerparti pihenőt követően elértünk a Hai Van hágóig. Már nagyon vártuk ezt az emelkedőt híresen szép kilátással a tengerre. A felfelé út könnyebb volt, mint gondoltuk, csak a végefelé vált igazán meredekké, de végig tudtunk pedálozni, nem kellett tolnunk. A legtöbb autó, tehereutó és motor az alagúton át megy, így a forgalom sem zavart minket amíg feljutottunk a 496 méteres csúcsra.




A hegyről legurulva egy hatalmas városba, Da Nangba érkeztünk. Kellemes külvárosi környéken szálltunk meg, ahol sétálgatva a nyitott bejárati ajtókon át beleshettünk a helyi családok életterébe. Elbringáztunk a közeli Majom hegyre, ahol figyeltük a fákon ugráló makákókat. Másnap pedig a híresebb, de kevésbé érdekes Márvány hegyeket jártuk körbe. Az öt elemről (fém, fa, föld, víz, tűz) elnevezett öt hegy körül van néhány pagoda, szentély, bonsai és rengeteg szobor. Annál az elhagyatott templomnál időztünk legtovább, ahol végre árnyékos padokat találtunk.



Az előző írásunkban panaszkodtam a vietnámi konyha egyhangúságáról. Szerencsére az ország közepén már mást is árultak, mint levest. Bár ezen a részen is ugyanazokkal a hozzávalókkal (csíra, zöld fűszernövények, rizstészta, chili) találkoztunk, már vittek egy kis kreativitást az ételekbe, nem minden csak levesként volt összedobva. Egy emlékezetes fogásunk volt például Da Nangban a bánh xeo. Külön-külön rakták le elénk a megszokott zöldségeket plusz egy palacsintaszerű tésztát és rizspapírt és ránk várt a feladat, hogy a chili szószba tunkolható tekercseket készítsünk belőlük. Még jó, hogy sokan ettek mellettünk, így volt kitől ellesni a technikát. Amúgy, a legtöbb étkezdében egyfajta ételt főznek és nagybetűs feliratokkal hirdetik, hogy éppen mit, így általában tudtuk mire számíthatunk. De mikor ismeretlen nevű ételt ettünk, akkor se csalódtunk.



Közvetlenül Da Nang után Hoi An-ba érkeztünk. Ez a város volt egész Vietnámban a legrosszabb. Az egy dolog, hogy a sok turista miatt mindent a szokásos ár duplájáért árultak, de hogy még a visszajáróval is minden alkalommal megpróbáltak átverni, az már felháborított. Az egész város nem több, mint néhány utcányi francia ház kínai lámpásokkal. Nem tudom mit esznek rajta.




A szél továbbra is győzködött minket, hogy forduljunk vissza. Az előrehaladásunkat nagyon megnehezítette, de azt a javára kell írnunk, hogy legalább hűsített minket a forróságban. Olyan gyorsan szárított minket, hogy izzadság egyáltalán nem maradt a testünkön, csak egy réteg só. A monoton úton alig vártuk minden nap, hogy beálljunk egy hűvös zuhany alá levakarni magunkról a napolajjal keveredett sót. Napközben a kókuszvíz volt a legfrissítőbb dolog, amit találtunk. Az út mentén rengetegen árulnak nagy, zöld kókuszokat, aminek a belsejében hidratáló és energizáló víz van. Van ahol szívószállal isszák a kókuszból, de nekünk jobban tetszett, mikor jéggel és kókuszdarabokkal együtt öntötték nekünk egy kancsóba.




Három nap után elegünk lett a szembeszélből és az unalmas útból, úgyhogy elindultunk befelé a hegyek közé. De járhatatlan volt az út, 6-7 km után inkább visszafordultunk, így könnyebb volt. Újra egészen közel értünk a tengerhez, láttunk pár szép tájat is és találkoztunk három szingapúri bringással, akik szintén úgy érezték, hogy jobban jártak volna, ha délről indulva észak felé járják be Vietnámot.




Végül újra kiértünk a tengerhez. Jó volt fürdeni, gondolkodtunk rajta, hogy maradunk pár napot, de a szomszédunkban reggel 7-től kezdve egész nap fúrtak, úgyhogy összességében nem volt valami kellemes hely. Indultunk volna tovább, de a vendégház tulaja sehol se volt. Két órát vártunk, mire nagyon álmos fejjel felbukkant és visszaadta az útlevelemet.




Ezután egy félszigetre tekertünk át, ami néhány leírás alapján nagyon szépnek ígérkezett. Nhon Hai egy igazi halászfalu, nem egy üdülőváros, itt teljesen elfogadott, hogy az emberek a tengerbe szórják a szemetüket. A part tele volt szeméttel, a vízen pedig csónakok parkoltak. A fürdést itt kihagytuk, de megérte eljönni ide, mert a szobánkból nézni a napfelkeltét a tengeren felejthetetlen élmény volt.



Úgy éreztük ideje elfordulni a tengertől, izgalmasabb dimbes-dombos utakra. Az emelkedők miatt ez kicsit nehezebb volt, de kellemesebb utakat találtunk. Egyszer egészen kis ösvényeken sikerült átvágnunk két város között. A kalandos útvonalon egy nagyon rozoga lengőhídon is át kellett kelnünk. Totyogva toltam át a bicajom, hogy le ne essek. Mire átértem, a túlparton már várakozott egy helyi motoros, aki miután segített megtenni az utolsó lépéseket és egy kicsit ki is nevetett, könnyedén áthajtott a halálhídon. Ádám utána jött át. Így már azért könnyebb lehetett, hogy látta, hogy mi túléltük.




Másnap elértünk a megyeszékhelyre, Buon Ma Thuotba. Két napot itt pihentünk, itt még minden rendben volt. 53 km-rel odébb, este a vendégházban vette kezdetét az utunk vége. Röviden összefoglalva: Ádámnak megfájdult a háta és belázasodott. Egy héten át nem mozdultunk, vártuk, hogy jobban legyen. De nem lett, úgyhogy elmentünk egy közeli kórházba. Ekkorra már elég nagy volt a baj, úgyhogy másnap mentővel vittek minket vissza Buon Ma Thuotba, egy nagyobb, jól felszerelt kórházba. Ott két hétig kezelték az MRSA baktérium fertőzést és szövődményeit. Az antibiotikumkúra megtette a hatását, Ádám meggyúgyult. Elbuszoztunk Ho Chi Minh Citybe, ahonnan egy 13 órás repülőúttal április 9-én hazatértünk.




Itthon Ádámnak kb az első dolga volt, hogy vegyen egy új bicajt (csak az enyémet tudtuk hazahozni, az övét eladományoztuk), szóval nem, nem lomboztak le minket az utolsó hetek borzalmai. A biciklizés továbbra is az életünk része maradt, ahogy a 9 hónapnyi rengeteg emlék is. Örülünk mindannak, amit átéltünk és éljük tovább az életünket itthon.